NetreForgó.hu

Gildor tegnap előtti bejegyzése az indigógyerekekről szintén rengeteg gondolatot indított el bennem a fejlődés folyamatával kapcsolatosan.

Hiszek abban - és ez rengetegszer bebizonyosodott - hogy egy gondolati séma különféle témakörökre ráhúzható. Egyik ilyen séma a változás illetve fejlődés elmélete. Ez a lineáris növekedési modellel szemben egy dinamikus megoldást kínál a fejlődés differenciálegyenletére. Egészen egyszerűen két dologról van szó. A lineáris modellben az állapotot leíró mutatók folyamatosan és jól kiszámíthatóan változnak. Ilyen modell rengeteg van és a köznapi életben sok helyen használjuk őket, pontosan azért mert jól számolhatunk velük. A Moore törvény szerint a számítógépben a mikroelektronikai elemek sűrűsége nagyjából dulpázódik. Az emberi agytérfogat is bizonyos korszakokban stabilan számolhatóan lineárisan nőtt. A Wegener-elmélet szerint a kontinensek szép komótos tempóban mozognak egymáshoz képest, évi 1-5 centiméteres sebességgel.

A kettős feljődéselmélet ezt a lineáris szakaszt meghagyja, mert az a fejlődés útjának nagy részét tényleg jól leírja. Közbeszúr viszont egy robbanást, amikor a változás időbeli lefolyása és irányultsága teljes mértékben kiszámíthatalan azaz kaotikus viselkedést mutat. Társadalomelméletben előszeretettel használják még az evolúció és revolúció szavakat a fejlődés kettősségének bemutatására. Ha egy tudomány fejlődéséről van szó, akkor ez a paradigmaváltás. Egy tudomány különféle módszerekkel gyarapítja ismereteink tárházát. Saját, jól bevált eszköztára van a kutatásra, és egy nagyjából jól működő modellje az általa felölelt jelenségek magyarázatára. A modell csak épül, épül, egyre több mindent leír az észlelt jelenségek köréből. Közben pontosodnak a módszerek, a modell mindenféle finomhangolással egyre pontosabb magyarázatot ad jelenségekre. Egyre csökken azoknak a köre, amik kívül esnek a modell által leírható halmazon. Ezzel együtt az ismeretek gyarapodása lelassul, hiszen nem nagyon van mit felfedezni. A tudósok egyre büszkébbek lesznek :-) Közel a Mindent Megoldó Elmélet. Aztán jön a depresszió korszaka. Bizonyos jelenségeket egyszerűen nem lehet magyarázni a modellel. Ekkor jön egy "idióta". Letesz egy "idióta" ötletet az asztalra. Nagy a röhögés, a korifeusok hosszú és kiveséző cikkeket írnak, hogy micsoda faszkalap jelent meg már megint. Az "idióta" a vérmérsékletétől függően megszállott tekintettel, vagy szerényen, de perzisztens. Ő el mert dobni valamit a régi elméletből, amihez szentséggel ragaszkodtak a régiek, és ő végigszámolta, és bizony ez így jó... Lassan lecseng a hahotázás és szánakozás hulláma, valaki utánagondol. Basszus, mekkora hülyeség... De működik!!! Lázas munka indul. A paradigmaváltással évszázados problémák mellékesen megoldódnak, az új modell még nyersen, de ott áll és működik. Finomítják, bővítik. Az új modell több mindent magyaráz meg amellett, hogy tartalmazza a régit, és új eszköztárat is a kutatók kezébe ad, amikkel új ismeretek megszerzésére nyílik lehetőség. Ezek az újonnan felfedezett jelenségek többnyire beleillenek az új modellbe, ez a modell sikere. Viszont megjelennek olyan új ismeretek, amiket sehogy sem lehet beleerőltetni az új paradigmába. És ezzel kezdődik az egész ciklus elölről.

Szép példa volt erre a klasszikus fizika bukása. Már minden kész volt, szép kerek egészként tanították a fizikát. Egy gyerek - talán Planck? - fizikus szeretett volna lenni. A mamája elkísérte a professzorhoz, aki lebeszélte, mondván hogy már mindent felfedeztek, itt nem terem sok babér. Még valahogy a vonalas színképeket kell megmagyarázni, aztán a fizikát ad acta lehet tenni. Persze, hogy nem így történt. Planck kitalálta, hogy alapvető fizikai mennyiségek nem vehetnek fel tetszőleges értékeket, csak bizonyos értékek egész számú többszörösét. Őrült ötlet. A valóságban semmi nem utalt rá, hogy ilyesmi értelmes volna, vagy egyáltalán létezhetne... De ez egy olyan mérettartományra vonatkozott, amit nem tudtak akkoriban közvetlenül észlelni, és a mi mérettartományunkban jól visszaadta a klasszikus fizikát. Az elmélet jól leírta a problémás területeket is. Egyszerre mindenki elkezdte használni azt, amit ma kvantummechanikának hívunk. Megtörtént a paradigmaváltás. Érdekes módon ez jóval nagyobb falatnak bizonyult, még ma is nagyon sok olyan területe van, ami nyitott. Sőt úgy tűnik, hogy tovább kell majd lépnünk, mert az elmélet némileg hibás alapokon nyugszik. Az új elméletek készülnek, de egészen egyszerűen hiányoznak a matematikai módszereink, hogy ez megtörténjen. De addig is fejlődik, ccsiszolódik a modell, míg egyszer majd minden készen áll az újabb nagy lépéshez.

A fázisátmenetek is jól mintázzák a változáselméletet, vagy a változáselméletet lehet jól modellezni a fázisátmenetekkel, ízlés kérdése. A szilárd halmazállapotú anyag többnyire kristályrácsban rezgeti az atomjait. Ha növeljük a hőmérsékletet, nagyjából folyamatosan nő a kristályt alkotó atomok rezgési frekvenciája, ahogy a kristály felveszi a közölt energiát. Aztán ez a rezgési energia olyan nagy lesz, hogy eléri a rácson belüli kötési energiát. A kötések megjósolhatatlan egymásutánban és mikroszkopikusan teljesen kaotikusan felszakadnak, egy új halmazállapot jön létre, a folyadék. Miután minden kötés felszakadt, ismét egy kiszámíthatóan viselkedő anyag áll a rendelkezésünkre.

Hogy miért írtam ezt le? És mi köze van ennek az indigókhoz? Az emberi gondolkodás, az agyunk működése évezredek óta ugyanolyan. Legfeljebb kvantitatív változások történnek. Senki nem vonja kétségbe, hogy sokkal gyorsabban és átfogóbban, "intelligensebben" gondolkodunk, mint mondjuk az egyiptomiak. A logikánk letisztultabb és ezzel együtt hatékonyabb mint akár pár száz évvel ezelőtt. Próbáljatok 2-300 éves tudományos könyveket olvasni, meglátjátok, miről van szó. Ezzel együtt a dedukciós, lépésekre bontott logika több száz éve változatlan. A problémát felírjuk, megkeressük a végét, lassan fölgöngyölítjük. Ha egy logikai lépést nem tudunk megtenni, akkor elakadunk. A szorzást fejben úgy végezzük el, mint papíron és majdnem úgy, mint a számítógépek, csak kissé lassabban. Az agyunk "gépi kódban" dolgozik :-) Időnként megjelennek csodagyerekek. Akik a számokat színekként látják, vagy zenei hangokként észlelik. A tízjegyű számok összeszorzásakor semmilyen részeredménnyel nem dolgoznak, a színeket kevergetik és pillanatok alatt megvan a végeredmény. Ez már egy másik logika, az agy keresi a kiutat a lépésekre lebontott gondolkodásból.

Gildor szerint az indigók különlegesen gondolkodnak. Nem telepaták, de mégis tudják, mire gondolunk, annyira jól olvassák a mimikánkat és tudják követni a mi gondolatainkat. Talán az empatikus képességeik jobbak. A fontos problémákat pillanatok alatt átlátják és megoldják, a valóságtól elrugaszkodottakkal egyszerűen nem foglalkoznak. A különleges és szokatlan képességek ilyen nagy számban való megjelenése mindenesetre jelenthet valamit. Valami közeleg, vagy talán itt is van?

Egyáltalán mi jöhet az emberi gondolkodásban? Többen egyetértenek abban, hogy valószínűleg telepátia. Erre utaló jelek máris vannak. A telepátiát több titkosszolgálat máris intenzíven kutatja. Persze, mivel titkos, ezért nem sokat tudunk róla. :-) De ezt nem kell készpénznek venni. A kvalitatív változás pont attól kaotikus, hogy nem tudjuk megjósolni a kimenetelét és a lefolyását.

Azért érdemes lenne belegondolni egy telepata társadalom működésébe: - Elkúrtuk! - válasz: - Már rég tudjuk! :-P - Viccet félretéve sok problémát megoldana már egy megnövelt empatikus készség is. Az emberek kevesebbet hazudának egymásnak, hiszen úgyis mindenki látná a másikon, hogy az mit is gondol igazában. Ezzel sajnos, vagy szerencsére én is meg vagyok áldva. Ha valaki megáll előttem, sokszor olyan, mintha átlátszó lenne. Nem mondom, hogy látok rajta minden stiklit és kis hamisságot, de hogy általában véve igazat mond vagy sunnyog, azt jó valószínűséggel - mint egy poligráf - én is meg tudom állapítani. És meg kell mondanom, hogy sajnos elég kevés az igazán, azaz az én mércém szerint is egyenes ember...

Én várom az indigó-társadalmat...